Most mindenki a gépébe bújva, vagy fület bedugva néz morcos arccal a monitor elé, a száját összeszorítva.

 

És éppen amikor ezen filozofálok, akkor teszi be a kollégám a boldogság kék madara című kis felvételt, amin madárcsicsergéseket prezentálnak.

És ez nagyon jó, a morcba betonozódott arcok mosolyognak! Figyeljük a hangokat, figyeljük, hogy bemondja magyarul, majd latinul a madarak nevét egy feltehetően Magyar Televíziónak is kábé 80-as évektől hangot adó narrátor. Tényleg felröhögünk, amikor megszólal: "Vörösbegy - Erithacus rubecula"

 

De ettől függetlenül, hogy a laptopból érkező erdőhangok kirántottak a hétfői hangulatból, mégiscsak meg akarom fejteni, hogy miért van kevesebb idő mindenre?

Észrevettem, hogy egy találkozót régebben 1-2 nap alatt le lehetett szerezni, ma 3-4 héttel előtte kell előjegyezni, hogy valakivel összejöjjön egy kávézás. Ja, és még olyankor is ott az esély, hogy valaki az utolsó pillanatban lemondja. Mondjuk munka miatt, vagy mondjuk én túlmunka miatt, vagy mondjuk elfelejtem a munka miatt.

Hát hogy van ez?

Megoldást nem tudok rá, mert időről időről visszacsúszunk abba, hogy egy darabig figyelsz, hogy legyen mindenkire (köztük magadra is) időd, majd megint azon kapod magad, hogy eltelt egy hónap. És érdekes módon a többi körülöttem lévő is - ha véletlenül sikerül nem csak tőmondatokban beszélgetni egymással az idő rövidsége miatt - azt mondják, semmi nem csinálnak, dolgoznak. Barátságokat nem ápolnak, mert örülnek ha végre otthon vannak és nem kell senkivel foglalkozni.

És a munkahelyen meg minél többet adunk, annál több kell, a munkahely meg arányaiban annál kevesebbet ad.

Tehát mégiscsak vissza kellene térni ahhoz, hogy annyit dolgozz, amennyit fizetnek, vagy ameddig a munkaidőd tart, vagy amennyit akarsz, és akkor lehet hogy könnyeben alszol el, vagy többen tudod azon törni a fejed, hogy erre a hétvégére milyen biciklitúrát szervezz, vagy milyen bográcsozást.

Vagy?